Jelentem, túléltem.

Már csak 2 hétig kell fosnom, míg megjön a szövettan.

Amúgy ritka vidám ambuláns operáció volt, röhögtünk össze-vissza. Szegény doki a végén megkért, hogy ne vigyorogjak annyira, mert cikkcakkos lesz a sebem :D.

De hogy milyen hülye vagyok! Sokan voltak, így szerencsétlen asszisztensek csak úgy szórták ki a "betegeket". Engem is. Pedig annyi kérdésem lett volna. De nem hagyták. Ennek következtében, félig felöltözve, szabok ki a kisműtőből, meg rohannék már hazafelé, mikor észleltem, hogy a nénikék a rendelő előtt hevesen magyaráznak nekem valamit, meg vigyorognak ezerrel. Megálltam, nézek rájuk okosan, ők meg mutogatnak a lábamra.

Hát simán kijöttem a csizmámom a kék, műtős-zacsikkal. És ha nem szólnak, hazáig büszkén viselem. Én olyan izé vagyok :))))))

Tegnap délután/este meg szörcs nyújtott nekem lelki támaszt. Meglátása szerint annyi önbizalmam van, mint egy réteslapnak. Hát szó-mi-szó.

Annyit tudtam hozzáfűzni, hogy sok mindenben igaza van, mert az ember ugye hiába tudja, mik az értékei, ha pont azokban nem kap a világtól (vagy akárkitől) pozitív visszacsatolást. Nőként keveset kaptam (mostanában többet), a munkatapasztalatom, tudásom alig-alig kell valakinek (buzi egyedülanyaság), pedig nagyon tudok igát húzni, a gyerekek néha-néha idegileg szétcincálnak (jó, egyedül minden durván nehezebb a hétköznapokban), a volt házasságom egy csődtömeg (egyértelműen kudarcélmény), a szüleimnek nem tetszik az életvezetésem, i tag dalse. Szóval az élet elég sok frontján sikerült izmosan nem-teljesítenem.

Most remek munkahelyem van, de már többször említett okok miatt nem tökéletes. Hozzáteszem, itt aztán alig tudom hasznosítani bármely tudásomat.

A gyerekek, hát, önzőzök kicsit, így "pihentebb" vagyok, ami nekik is jobb.

Anyám/apámék meg .. na, itt nem lesz változás. Fül becsuk módszer rulez!

Számomra most leglényegesebb: a nőségemet elég későn leltem meg, nehezen ment. És persze az alapvető hibákat is elkövettem anno. Netes társkeresős kalandozásaim során sem volt olyan pasi, aki ne akart volna többet. Én meg aljas-mocskos kihasználós voltam, mert nem bírtam elviselni őket. Tudom, magasan a léc, talán oktalanul. Majompásztor rendesebben ki tudná fejteni, hogy mennyire jó x-edik fasztarisznyájának lenni egy hejjjespasinak. Vagy hogy ego-t növelni jártam oda mindenféle statikkal, meg egyéjszakás hancúrokkal.

Na, köbö azóta veszem észre a szemekben a "demegdugnálak" tekintetet. De ez már kevés. Nem tagadom, egy ideig épp megfelelő volt. Mer' azér' a demegdugnálak se rossz ám ;)

Majdnem én vagyok :)

szerves vagyok.

Most nagyon szeretnék valami érzéketlen dög, biorobot lenni.

Nem lett jobb tegnap óta. És persze hogy hülyeséget csinálok, de néha annyira elegem van és annyira nem érdekelnek a következmények.

Így indult a netes létem, persze aktív lurkerként, aztán kommentelőként, majd blog-tulajdonosként :)

Meleg szeretettel ajánlom Mindannyiótoknak!

(és köszönöm bicajnak, aki annyi mindent, de annyi mindent ... ehhhh, totál meghatódom itt)

Banális történet a miénk, ami közhely-számba megy manapság már. Sok éve találkoztunk. Én éppen befejeztem az egyetemet, és az első munkahelyemen kezdtem dolgozni. Neki még csak középfokú végzettsége volt, és pocsék munkahelye. Mindketten túl voltunk már jónéhány kapcsolaton, ő egy együttélésen is. Azonnal egy hullámhosszra kerültünk, rengeteget nevettünk. Ő szinte azonnal gyereket akart, de erről lebeszéltem.

Összeköltöztünk, évek alatt több albérletet megjártunk. Építkezésbe kezdtünk, emiatt viszonylag hamar össze is házasodtunk (nem, nem hirtelen felindulásból :D). Eközben ő rábeszélésemre felsőfokú tanulmányokba kezdett, én napi 12 órát hajtottam, nem volt könnyű, de jó, ha félévente egyszer veszekedtünk. Végre elkészült a ház is.

Nálam beindult a biológiai óra, de most meg ő halogatta volna a gyerekvállalást, szerette volna még kihasználni, hogy ketten vagyunk, végre nincsenek különösebb gondjaink, élvezhetjük az életet. Mégis próbálkozni kezdtünk, de sehogy sem jött össze. Orvosokhoz rohangásztunk, végül sikerült: megszületett a pici. Hatalmas boldogság. Ugyanakkor fáradt voltam, de ő is, már az államvizsgák közelében járt. Majd teljesen véletlenül ismét várandós lettem -- és nagyon boldog. De éreztem, hogy ő nem annyira. Tényleg gyorsan jött, de mit tehetünk? A korábbi nehézségeink miatt nem voltunk óvatosak... Az abortusz fel sem merült. Közben jobb munkahelyre került, de napi 12 órát dolgozott. Én otthon voltam a gyerekkel, közben vártam a másikat. Nekem hiányzott a munka, a mindennapi pezsgés, az emberek.  A második pici születése mindezt feledtetni látszott. Ő ész nélkül hajtott. Én közben elvesztettem a régi munkahelyem, kiegészítő képzésre jártam, tanultam.

Nem volt könnyű helyzet, és egyre csak romlott. Megszűnt a munkahelye, ahol régóta dolgozott. Jóban volt a kollégákkal, minden héten tartottak egy búcsúbulit, siratták a régi munkahelyet. Hajnalban járt haza, legtöbbször matt részegen, habár nem bírom az ilyet, és ezt ő nagyon jól tudta. Állást keresett, ideges, a környéken nem talált semmit. Állítólag unalmában (hisz már nem nagyon van elvégzendő feladat a megszűnő vállalatnál) társkeresőn regisztrált, amit botor módon nekem is elmondott (nem normális, ugye? :) ). Kissé rosszul esett, de hülye naív voltam, elhittem, hogy csak időtöltésnek szánta.

Én már három éve voltam otthon, ingerszegény környezetben: depresszióba estem. 4-5 órákat aludtam, a gyerekek megállás nélkül ricsajoztak, napi 24 óra nem volt elég semmire, nem tudtam utolérni magam, hullafáradt voltam. Végül talált állást : száz kilométerre tőlünk. Hét közben nem láttam, még inkább egyedül maradtam a napi gondokkal. Nem érezte jól magát a házban sem, nem szerette a kertet (pedig csak egy zsebkendőnyi volt), visszavágyott a panelba. (Megutálhatta az építkezéssel járó gondok miatt is, habár azok főleg az én vállamat nyomták.) Aztán végre egy gyerekek nélküli, közös hosszú hétvége (a végkielégítéséből tettünk erre félre), hosszú évek után először nyaraltunk. Hol kézen fogva sétáltunk, hol hosszan szeretkezünk, mondogatta: szeret. Aztán megint csak az egyedül töltött hetek.

Az egyik héten hazajött, örömmel újságoltam neki, hogy eladtam a házat (szerencsére nem kellett sürgősen kiköltözni). Elsápadt, kétségbe esett. Nem értettem, hiszen ő akarta. Minden követ megmozgattunk, hogy haza tudjon jönni. A munkahelye nem csak messze volt, utálta is. Végre sikerült! Alig két hete dolgozhatott itthon, amikor mentem haza, otthon üldögélt, maga elé meredt.

Akkor már tudtam. Este ki is préseltem belőle. Vége. Állítólag nincs senkije... Összeomlottam. Menjen. Nincs hová. Maga a pokol. Egy hónapig szó nélkül egymás mellett. Aztán beszélgettünk, sokat. Szeretkeztünk, sokat. Maradt. Programokat szerveztem, csak kettőnknek. Lefogytam (eddig is akartam - hülye hormonok, de a stressznél jobb fogyókúra nincs). Beszereztem néhány új göncöt. Otthagytam a főiskolát: fontosabb a házasságom. Munkát találtam, szeretem, élvezem. A gyerekek a bölcsiben: enyhe lelkiismeret-furdalás, nem vagyok/voltam jó anya, feleség. Közben albérletbe költöztünk, amíg az új lakás készült.

A nagyobbik gyerek nagyon beteg lett, az ünnepeket kórházban töltötte. Nappal én voltam mellette, éjjel ő. A kisebbik eközben a nagyszülőknél: a kórház után hozzá rohantam, éjjel elvégeztem a házimunkát. Végre felépült. Szerveztem a költözködést: banki kölcsön, papírok, ügyvédek.

Aztán újra. Vittem haza a gyerekeket a bölcsiből, ült a konyhában. Ránéztem: jó, akkor menj. (Állítólag továbbra sem volt más nő.) Másnap csomagolt (kifejezetten és határozottan erre kértem, ugye érthető, miért?). Pár hétig nyűglődtünk, miként is legyen. Némi búcsú-szex (muszáj :D). Még jobban lecsúsztam, tovább fogytam, pedig már nem kellett volna... Aljas voltam vele, nem akartam beleegyezni, hogy közösen gyakoroljuk a szülői jogokat. Fájt, hogy szemlátomást nem rázza meg az egész. Bántani akartam. Még idegösszeomlást sem kaphattam, ott a két gyerek, a lakás, a munka.

Végleg vége lett, számos év együttlét (melynek nagyobb része házasság) után. Igaz a mondás: le kell érni a szaros gödör aljára, hogy legyen honnan elrugaszkodni. Most már jó, elengedtem. Persze vannak gondok (hisz egyedül a két poronttyal nem könnyű), de mindig vannak mellettem emberek, csodálatos módon bukkannak fel segítő kezek. Hálás vagyok a Sorsnak.

És akkor a szakítós mondat, mely a legelső alkalommal hangozott el: nem érzi, hogy Ő hibázott volna bármiben, engedjem el, jobb barátom lesz, mint férjem. (Majdnem lefordultam a székről, sírva röhögtem…. Persze nem értette :D)

Pasik :S

Le vagyok törve, mint a bili füle :(

Mégis mikortól számít egy nő kurvának? Hmmm? Olyan szeretetlennek érzem magam, picsába mán.

Na, majd holnap már jobb lesz. De azért egy nagyon ölelés jólesne.

(nem, nem publikus!)

Hogy nálam is olvassatok ilyesmiről.

A mai sztori úgy egy hete kezdődött, igencsak extrém módon.

Két hete, egy pénteki nap beléptem egy cipőboltba, ahová tíz évente egyszer megyek be. Sajnos nagyon jó cipőik vannak, sajnos nem nekem szabott árakon. De önkínzó vagyok néha.

És ahogy ott nézelődöm, megütötte a fülemet egy mondat: Figyi X, nem jutott eszedbe senki, aki ilyen-olyan, és akar/tud dolgozni, meg még németül is beszédképes?

Azt gondoltam magamban, hogy ez a pasas rólam beszél! Aztán a fene tudja, mi szállt meg, de közbeavatkoztam :). Lényeg: telefonszám megadása, emberünk hívott is hétfőn, hogy akkor találkozzunk. Szerdára meg is beszéltük.

(Mielőtt szó érné a ház elejét, el kell mondanom, hogy szeretem a jelenlegi munkám. Sőt. De valamivel több jövedelemmel honorálhatnák! És persze az ember lánya ilyenkor keresi a lehetőségeket, mert enni kell adni a sarjaknak, a munka-szeretetből nem laknak jól.)

A "munka-megbeszélésen" hamar kiderült, hogy az MLM módszer ismételten nem nekem való, viszont emberünk szemérmetlen módon flörtölt velem. Nem tértem magamhoz. Most ez hülye, vagy tényleg nőnek néz? És majdnem megsértődött, mert ki bírtam fizetni a kávémat :)

Itt ismét közbeszólok a saját gondolatmenetemnek, mielőtt ledorongoltok. Igen, csodálkoztam. Nekem nem szoktak szépeket mondani, mert miért is tennék? Nem vagyok az. Nagyon sokáig nem tudtam "hordani" magam, fogalmam nem volt arról, hogy nő-kategóriába esem-e egyáltalán. nem ismertem/ismerem a klasszik női fegyverarzenált, nem tudok ártatlan szemekkel pislogni. Életkor szerinti fénykoromban csak annyit tudtam, hogy karcsú vagyok és magas, "buli-sötétben elmegy"- eset, ha táncolni hagyják lenyűgöző. És körülbelül ennyi. Régvolt összes pasimat táncparketten szedtem össze. Esetleg kosárpályán. Valami tényleg lehet a mozgásomban :). De nem mondanám, hogy dúskáltam a lehetőségekben, igaz, ha az ember nincs a helyén, nem is tud kisugárzása lenni (bármennyire is elcsépelt izé ez).

Azóta nagyon kemény lecke árán tanultam meg nőnek lenni, sok-sok mikrosérüléssel. És állítom, most jobb formában vagyok, mint valaha voltam. Mármint nőség tekintetében. De nem lettem szép. És felismerem azt a bizonyos villanást a szemekben: demegdugnálak. Csakhogy ez már kevés. Volt idő, mikor ezzel önigazoltam. Ma már persze nem. És aki szépeket mond, élből nem hiszem el. Szóval ahogy anno a társkeresőn írtam: tessék agyasnak, kreatívnak lenni! Amíg nem látom, hogy valaki erre képes, addig nem érdekel, hogy hogy néz ki. Utána meg már azért nem érdekel. A legnagyobb erogén zónám ugyanis az agyam!

Mivel jött a dubaiozás, ezért a gondolataim terelődtek igen hamar, ha szabad így fogalmaznom. De! (mindig van :D) A hejjjjespasi (mert az volt!) tegnap felhívott, hogy találkozzunk már, és nem munka miatt. Olyan szinten zavarba hozott ezzel, hogy igent mondtam (meg kíváncsi is voltam, mint állat). Nagyon sok kérdés kavargott bennem! Miért akar ez velem találkozni? Nem hiszem, hogy az egyszerűen ágyba vihető, kiéhezett nőstény rína le rólam! Akkor meg mit akar? Hisz nem fogunk együtt dolgozni sem!

Egy órája jöttem haza a "randiról". És így legyen ötösöm a lottón :)

Hejjjjjespasi tényleg nőnek nézett ugyan, de nála ujjgyakorlat szinten megy, és persze az üzlet-építésben is ezt a képességét használja. A jelek szerint nagyszerűen. Olyan nagyon önelégült formában csinálja, hogy szinte jól áll neki. Hihetetlen természetességgel, olaszos sármőr módjára csavargatja - korosztálytól függetlenül - a nőket az ujja köré. Érdekes volt :), és mivel szemlátomást egy szavát se hittem el, nem sokra jutott velem. Azért jókat vigyorogtam, meg ittam egy rendes kávét.

Ja, és a fiút mindenképpen kiemelt PUA-díjra javaslom :DDD

És mindjárt kiteszem azt a posztot is, amit a szakítósra küldtem be anno. Elég sok mindent megmagyaráz.

Upgrade:

Elfelejtettem leírni az öltözetemet :)

Szóval boszorkánynak sikerült lennem, igaz seprűmentesen :)

Fekete, bő (kvázi)selyemszoknya; fekete, vállán és csuklójánál csipkés, ejtett nyakú top; fekete csipke combfix; fekete, fűzős kiscsizma.

Erre semmi esetre sem lehet azt mondani, hogy bájos ;)

Tessék csak hallgatni (vdeót nem nézni ám!)

https://www.youtube.com/watch?v=rJ0nfNWVyFo

(szándékosan nem beágyazott - nem felejtettem el, hogyan kell :P)

Itthon :D

És nem vagyok nehezebb, mint mikor indultam, ami nagy teljesítmény, tekintve azt, hogy mi mindent összeetettek velem némi meleg-termelés érdekében.

Mindent összevetve remek volt a dubaiozás, pedig esett is, a poggyászomat is összezúzta a swiss (mondjuk amekkora pakkal érkeztem, nem is annyira csodálom, de a beltartalom működik remekül - ez fontos!!!), ezeknek semmi se szent.

És háziasszony napom van/volt. Persze szabin vagyok ma még, persze 4 emilt kaptam a munkahelyről, meg 3 telefont. Most nem azé', de a 'tsába már, hogy nem lehet dolgokat megoldani!

Jóanyám ledorongolt, mert nem hívtam, mert miért hívtam, mert rendetlenség van, mert a gyerekek miért így és nem amúgy, blablabla.... szegénykém, ha látna most, az öltözködésemet is szóvá tenné. Illusztrálom mindjárt.

Meglátása szerint nem öltözhet így (szombat esti nadrág + ledér cipő) egy anya, pláne ennyi idősen. Mélyen magamba néztem :D

És sikeresen lisztet is szereztem ma be, így palacsintaaaaaaaaaaaaa :))))))))

Délután meg Wiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!

Ööööö, nem akartam ennyire visítani, bocs. Tééééényleg nem. Na

(most vigyorogsz, mi? :D)

Holnap 18-kor lesz egy diszkrét társadalmi esemény, amin muszájból meg kell jelennem.

Dilemma a toalett. Döntenem kell: melyiket viseljem? (ja, nekem háttérelemnek kéne lennem - nem én vagyok a főszereplő, sőőőőt)

Szavazzatok! :D

Ez?

 Vagy ez?

 A háttérben fellelhető rendetlenségtől tekintsünk el. Köszönöm!

P.s.: Harmadik verzsön :) (na, ez tényleg nem igazán alternatíva)

... hogy lefednék egy piaci rést.

Nézem az index sikeres kezdeményezését, miszerint csajozni "tanítják" a béna pasikat.

Vannak ezek a PUA-k, vagy mik.

Szemmel láthatóan volt/van igény a szolgáltatásra (bár az index-videók után ez tutira meg fog csappanni).

Nekem meg az az ötletem, hogy indítok egy sulit csajoknak, hogy miről és hogyan ismerhetők fel ezek a szerencsétlen PUA-k és a PUA-kezdemények. Szerintem erre is lenne igény! Meg is lehetne élni ebből!

AZ ötlet stipi-stopi, az enyém! Mindenkit megverek, aki eltulajdonítja :))) - viszont szívesen beszélgetek az ötlet értékesítéséről, kooperációról, egyebekről!

Na, AZ nincs nálam épp most.

Eszembe is jutott, hogy micsoda klasszul nézett ki a lakás a költözés után. Köbö a negyedik-ötödik költözés után elég jó rutinra tesz szert az ember.

Amúgy ide legalább három etapban költöztem be. 

Első körben - ugye épp a nem válunk szakasz zajlott - albérletbe mentünk, merthogy a lakás még nem volt kész. Na, ODA nem fért be egy komplett családi háznyi holmi, már csak a bútorozottság miatt sem. Ja, a "nem válunk" az abból is látszott, hogy az utolsó nap egyedül csomagoltam, mert volt férjemuramnak búcsúbulija volt (munkatársak), vagy az ötödik, és persze ezt nem lehetett lemondani, értsem meg.

Megértettem.

Addig dobozoltam és zsákoltam, míg hajnal 4-kor be nem toppant. 7-kor meg jött a teherautó. Ja, a beköltözők meg 11-kor.

Ááááá, nem volt pánikhangulat.

Na, de ez most mindegy.

Szóval, albiba be, zsákok, dobozok, bútorok szerteszét. Ez azt jelentette, hogy a sarjak komplett fehérnemű-készlete valahová eldiffundált, szóval venni kellett újakat. Tök igénytelen vagyok, ugyan, de azért ennyire mégsem.

Lényeg: váltunk, ergo az új lakásba már egyedül érkeztem.

Úgy 3 napig borítottak el engem a mindenfélék, bár megkerült az eldiffundált fehérneműs-zsák, cserébe viszont megszökött az én csizmás zsákom, egy komoly készlet téli lábbelivel.

Felmenőim segítettek, aminek vannak komoly hátrányai, de jelen esetben ettől el tudtam vonatkoztatni.

És maradt nekem a molyolós munka.

Kissé meggyötört minden szinten, hisz nehéz évek alatt felgyűlt holmikból selejtezni. Amúgyis hörcsög vagyok, el-elrakok dolgokat. Aztán jól kidobok mindenfélét egy-egy lázas takarítás ürügyén. Persze a következő héten pont a kidobott holmi kell - de ezt mindenki jól ismeri, asszem.

És nehéz volt, merthogy váltunk. És nagyon takarítottam. Az írmagját is kiirtottam a közös élet mutatóinak.

Iszonyat megkönnyebbülés volt.

Most meg tele a lakás ilyen nőcis mindenfélével (nem beszarni, semmi rózsaszín, semmi erre-arra heverő körömlakkok, meg mittudomén), de most, hogy karácsony lesz, megint rájöttem: rendet kéne rakni. De nagyon utálom :)

A gyufás megoldást elvetettem, de lehet jönni segíteni :DDD

SMS-eket kapok :)))))))))))))))))))))))))))))))))

Valaha pontosan tudtam, hogy melyik szortiment milyen tulajdonságokkal rendelkezik.

Most csak azt tudom, hogy egy diszperzites-vödörnyi mennyiség nehéz. Uszkve 15-20 kg lehet. A 0-4-es méretű. Kicsit nedves.

Háromszor is az!

Viszont a terasz kész, szép, működik, meg ilyesmi. (ha már jóatyámék annyit melóztak vele, nekem is illik hozzájárulni, szóval a besöprést megcsináltam tök egyedül - gecinehéz volt :( )

Mert imádnám csinálni.

Sosem felejtem el, mikor a volt főnököm egy Pestről való hazajövetel okán a kezembe nyomta a slusszkulcsot azzal, hogy ő fáradt, és én fogom hazavinni a kocsit.

Térdből elkezdtek reszketni a lábaim, ugyanis addig a legkomolyabb benzines, fedett gépjármű, amit vezettem - és tulajdonoltam is - egy Skoda 120 L volt. Na, a maga nemében nem utolsó jószág, mai napig visszasírom. Szegényt megette a rozsda :( . Nem akartam én kidobni, még meg is sirattam, de akkoriban épp úgy álltunk anyagilag, hogy nem lehetett.

 [ha találok képet a GÉPről, berakom ide]

A másik komoly jármű a go-kart volt, amiben igen tehetségesnek bizonyultam. Mármint a nők között :). Azt a szurkolást, amit a hím típusú munkatársak levágtak a pálya szélén, nem lehet írásban visszaadni!

Ja, a hazaút, igen. Még most is beleborzongok. Egy 2000-es Mitsubishi volt (egyéb paramétereire sajnos már nem emlékszem). A főnök rallyzni járt vele, így kagylóülés, bukócsövek, miegymás. Úgy kellett beleesni :), viszont abszolút funkciótlanul a rádiórendszer a hangfalakkal benne maradt.

Az utasítás beszálláskor annyi volt, hogy toljam neki, ő pedig most alszik - ja, a rádiót is nyomathatom, nem zavarja.

Nem kicsit féltem, de hamar rákaptam, és úgy-de-úgy jöttem haza, mint a fény. Az volt a baj, hogy le kellett jönni a pályáról, ott meg már ésszel lehetett csak tekerni, ugye. De ilyen gyorsan még sosem értem haza, másrészt sokat okosodtam is :)

Azóta nagyon-nagyon akarnék rallyzni.

De felelős szülőként, anyaként nem tehetem meg. Anyagilag sem. Sajnos. Így marad néha egy kis mazochizmus (mert szívfájdalmak elkerülése miatt nem nézek ilyen eseményeket!).

Meg a zene. Mert bármilyen nyálas, meg régi, meg satöbbi, azért én ezt imádom!

Kéééész, meghaltam, totálisan végem van! Pörgök ezerrel! Micsoda erő, dinamika!

Táncolni kéne, nagyon, sokat, most, hajjjajaj, vége lenne a világnak, ha látna :))))

Meggondoltam magam, jöhet az egész Machinae Supremacy! :)))))))))))

A tegnapi fotók hangja! :)

Az van, kérem szépen.

Meg jön a nagyobbik szülinapja. Hááát, lelkiekben készülök, máshogy nem nagyon megy. Azért végiszaladtam a játékosztályon a Gazdaságos bótban. Bár minek, ugye. Viszont remekül elszörnyedtem újfent, hogy mit adnak és mennyiért.

Szóval nem lesz ajándék (eddig se volt - hehe).

Ennek fejében viszont hülyére röhögtem tegnap magam a sarjakon. Komolyan, nem is kell nekik semmi fejlesztő játék, miegymás.

Mint két kismacska, úgy játszottak a Gazdaságos bótban szerzett nylonzacsival. Azt mondták rá: acskó (megölöm az öcsémet!!!)!

Hang nincs, mert nem akarta a blog.hu, de majd leügyezem vele okosba'.

Némi biztatásra (persze nem direkt módon történt!) írom most ezt:

Szerdán ismét elviszi pár órára kiskorú sarjaimat az a középkorú férfi, aki rendszeresen pénzt ad nekem mindezért. Sőt mi több, alkalmanként a leánygyermekek vele is töltik az éjszakát!

Ha jobban belegondoltok, ez elég rémesen hangzik :))))))))))))))

nem vidám poszt. Bocs.

Reggel:

A tököm tele van a telekommunikációs céggel (a magentával, azzal!). Még múlt hónapban kp-fizettem a számlám, erre a hülyék jól levonták a folyószámlámról még egyszer. No problem, majd akkor ebben a hónapban nem fizetek. Ja, ahogy a Móricka elképzeli! Ebben a hónapban is levonták. Grrrrrrr! Telefonos üf: kibebaszott sok menüpont, a kapcsolás ügyintézőhöz eltűnt! Tényleg, én kérek elnézést! Miért nem tudom a problémámat besorolni a felajánlott lehetőségek közé. Oké, net. Saját üf. "Barangolok". Tök ideg vagyok már. Nem lehet, nincs, nem hozzáférhető. Oké: e-mail. Hiba, próbáljam meg később. Anyátok! Bementem a Pontba! Hejjj, micsoda jól tettem!

Megtudtam, hogy a XXI. században, egy telekommunikációs cégtől nagyon nagy elvárás, hogy az automata számlázási programjuk figyelje a fogyasztó befizetéseit és ha túlfizetés van, akkor korrigáljon! Merthogy én azt hogy gondolom, micsoda káosz lenne akkor! Hát naná. A szar villanyosok, meg gázosok, meg vizesek és egyebek a szar rendszerükkel erre minden további nélkül képesek! Kicsit agresszíven viselkedhettem, mert 3 telefon után azonnal intézkedtek, a pluszban levont pénzt még ma visszautalják!

Este:

Gyerekek haza az apjuktól, full pörögve. Nagy nehezen értékelhetővé lehetett őket halkítani (nem, nincs rajtuk mute gomb!), így esti tevékenység. Egyik fontos alkotóelem a megágyazás. Ez új tudomány (ahogy a rendes hajtogatás is), így nagy lelkesedéssel űzi mindkettő. A nagyobbik teljesen önállóan! Na, míg én a kisebbiket rendezem, egyszercsak kiabálás: jajjjjjjaaaaajjjjj, anya, az ágyam, az új ágyam! Bakter, gyerek fél pillanat alatt totál lekapta az ágy fekvőfelületét a nyitórugóról. Helyben sírógörcsöt kaptam - a gyerekek nagy rémületére - és a "hatalmas" szobában megpróbáltam összerakni az ágyat. Komolyan nem értem, hogy sikerült. Ugyanis tök párhuzamosan kell tartani a fekhelyt, hogy a két rugóra rendesen rácsússzon, mindeközben a rugókat is igazítani kell, mert azonnal megfeszülnek különben, kiugranak a helyükről, satöbbi. A felület szélessége (hosszúsága - ízlés szerint :D)170 cm. Nem is tudtam, hogy ekkorát tudok ölelni!

Gyerek meg csak mondta-mondta: Anya, sikerült, ne sírjál, nagyon ügyes vagy, anya, miért sírsz, hisz összeraktad!

Ja, tényleg... faintos vagyok, megoldom... csak tudod kislányom, ez nem az anyukák dolga.

Ölelésre vágyom! Most! Azonnal!

még mindig dolgozom.

Tök naív voltam, hogy azt hittem, kicsit kevesebb lesz mostanra a meló (najó, nem éjszakázom - annyit), de valahogy nem fogy :S

És egyedül nyomom, kolleganőm beteg. Én meg egy hős vagyok! :)

A gyerekem meg iskolaérett a felmérés szerint, amitől speciel én halálra rémültem. Mert mit iskolaérik még ilyen korán. A fene a belit, azonnal tessék gyereknek lenni még :D

Nem mellesleg megtanult két keréken biciklizni. A családomnak és nekem ehhez semmi közöm, egyszercsak tudta. Ezt se annyira értem, de ez legalább nem rémít meg.

A statisztikát szemlélve: valaki villamost keresve találta meg a blogot :)

Akkor kedves villamos-kereső - hogy találj is valamit -, itt van egy villamos :)

mindig melózom :(

Gyertek Karneválozni, fasza lesz! :)

Jók ezek a piros pólók!

Van most három.

Szépek leszünk benne :)

mert:

és ezért lett ez:

Győzelem!

(tényleg tökre boldog vagyok! :D)