Mert imádnám csinálni.

Sosem felejtem el, mikor a volt főnököm egy Pestről való hazajövetel okán a kezembe nyomta a slusszkulcsot azzal, hogy ő fáradt, és én fogom hazavinni a kocsit.

Térdből elkezdtek reszketni a lábaim, ugyanis addig a legkomolyabb benzines, fedett gépjármű, amit vezettem - és tulajdonoltam is - egy Skoda 120 L volt. Na, a maga nemében nem utolsó jószág, mai napig visszasírom. Szegényt megette a rozsda :( . Nem akartam én kidobni, még meg is sirattam, de akkoriban épp úgy álltunk anyagilag, hogy nem lehetett.

 [ha találok képet a GÉPről, berakom ide]

A másik komoly jármű a go-kart volt, amiben igen tehetségesnek bizonyultam. Mármint a nők között :). Azt a szurkolást, amit a hím típusú munkatársak levágtak a pálya szélén, nem lehet írásban visszaadni!

Ja, a hazaút, igen. Még most is beleborzongok. Egy 2000-es Mitsubishi volt (egyéb paramétereire sajnos már nem emlékszem). A főnök rallyzni járt vele, így kagylóülés, bukócsövek, miegymás. Úgy kellett beleesni :), viszont abszolút funkciótlanul a rádiórendszer a hangfalakkal benne maradt.

Az utasítás beszálláskor annyi volt, hogy toljam neki, ő pedig most alszik - ja, a rádiót is nyomathatom, nem zavarja.

Nem kicsit féltem, de hamar rákaptam, és úgy-de-úgy jöttem haza, mint a fény. Az volt a baj, hogy le kellett jönni a pályáról, ott meg már ésszel lehetett csak tekerni, ugye. De ilyen gyorsan még sosem értem haza, másrészt sokat okosodtam is :)

Azóta nagyon-nagyon akarnék rallyzni.

De felelős szülőként, anyaként nem tehetem meg. Anyagilag sem. Sajnos. Így marad néha egy kis mazochizmus (mert szívfájdalmak elkerülése miatt nem nézek ilyen eseményeket!).

Meg a zene. Mert bármilyen nyálas, meg régi, meg satöbbi, azért én ezt imádom!