Így indult a netes létem, persze aktív lurkerként, aztán kommentelőként, majd blog-tulajdonosként :)

Meleg szeretettel ajánlom Mindannyiótoknak!

(és köszönöm bicajnak, aki annyi mindent, de annyi mindent ... ehhhh, totál meghatódom itt)

Banális történet a miénk, ami közhely-számba megy manapság már. Sok éve találkoztunk. Én éppen befejeztem az egyetemet, és az első munkahelyemen kezdtem dolgozni. Neki még csak középfokú végzettsége volt, és pocsék munkahelye. Mindketten túl voltunk már jónéhány kapcsolaton, ő egy együttélésen is. Azonnal egy hullámhosszra kerültünk, rengeteget nevettünk. Ő szinte azonnal gyereket akart, de erről lebeszéltem.

Összeköltöztünk, évek alatt több albérletet megjártunk. Építkezésbe kezdtünk, emiatt viszonylag hamar össze is házasodtunk (nem, nem hirtelen felindulásból :D). Eközben ő rábeszélésemre felsőfokú tanulmányokba kezdett, én napi 12 órát hajtottam, nem volt könnyű, de jó, ha félévente egyszer veszekedtünk. Végre elkészült a ház is.

Nálam beindult a biológiai óra, de most meg ő halogatta volna a gyerekvállalást, szerette volna még kihasználni, hogy ketten vagyunk, végre nincsenek különösebb gondjaink, élvezhetjük az életet. Mégis próbálkozni kezdtünk, de sehogy sem jött össze. Orvosokhoz rohangásztunk, végül sikerült: megszületett a pici. Hatalmas boldogság. Ugyanakkor fáradt voltam, de ő is, már az államvizsgák közelében járt. Majd teljesen véletlenül ismét várandós lettem -- és nagyon boldog. De éreztem, hogy ő nem annyira. Tényleg gyorsan jött, de mit tehetünk? A korábbi nehézségeink miatt nem voltunk óvatosak... Az abortusz fel sem merült. Közben jobb munkahelyre került, de napi 12 órát dolgozott. Én otthon voltam a gyerekkel, közben vártam a másikat. Nekem hiányzott a munka, a mindennapi pezsgés, az emberek.  A második pici születése mindezt feledtetni látszott. Ő ész nélkül hajtott. Én közben elvesztettem a régi munkahelyem, kiegészítő képzésre jártam, tanultam.

Nem volt könnyű helyzet, és egyre csak romlott. Megszűnt a munkahelye, ahol régóta dolgozott. Jóban volt a kollégákkal, minden héten tartottak egy búcsúbulit, siratták a régi munkahelyet. Hajnalban járt haza, legtöbbször matt részegen, habár nem bírom az ilyet, és ezt ő nagyon jól tudta. Állást keresett, ideges, a környéken nem talált semmit. Állítólag unalmában (hisz már nem nagyon van elvégzendő feladat a megszűnő vállalatnál) társkeresőn regisztrált, amit botor módon nekem is elmondott (nem normális, ugye? :) ). Kissé rosszul esett, de hülye naív voltam, elhittem, hogy csak időtöltésnek szánta.

Én már három éve voltam otthon, ingerszegény környezetben: depresszióba estem. 4-5 órákat aludtam, a gyerekek megállás nélkül ricsajoztak, napi 24 óra nem volt elég semmire, nem tudtam utolérni magam, hullafáradt voltam. Végül talált állást : száz kilométerre tőlünk. Hét közben nem láttam, még inkább egyedül maradtam a napi gondokkal. Nem érezte jól magát a házban sem, nem szerette a kertet (pedig csak egy zsebkendőnyi volt), visszavágyott a panelba. (Megutálhatta az építkezéssel járó gondok miatt is, habár azok főleg az én vállamat nyomták.) Aztán végre egy gyerekek nélküli, közös hosszú hétvége (a végkielégítéséből tettünk erre félre), hosszú évek után először nyaraltunk. Hol kézen fogva sétáltunk, hol hosszan szeretkezünk, mondogatta: szeret. Aztán megint csak az egyedül töltött hetek.

Az egyik héten hazajött, örömmel újságoltam neki, hogy eladtam a házat (szerencsére nem kellett sürgősen kiköltözni). Elsápadt, kétségbe esett. Nem értettem, hiszen ő akarta. Minden követ megmozgattunk, hogy haza tudjon jönni. A munkahelye nem csak messze volt, utálta is. Végre sikerült! Alig két hete dolgozhatott itthon, amikor mentem haza, otthon üldögélt, maga elé meredt.

Akkor már tudtam. Este ki is préseltem belőle. Vége. Állítólag nincs senkije... Összeomlottam. Menjen. Nincs hová. Maga a pokol. Egy hónapig szó nélkül egymás mellett. Aztán beszélgettünk, sokat. Szeretkeztünk, sokat. Maradt. Programokat szerveztem, csak kettőnknek. Lefogytam (eddig is akartam - hülye hormonok, de a stressznél jobb fogyókúra nincs). Beszereztem néhány új göncöt. Otthagytam a főiskolát: fontosabb a házasságom. Munkát találtam, szeretem, élvezem. A gyerekek a bölcsiben: enyhe lelkiismeret-furdalás, nem vagyok/voltam jó anya, feleség. Közben albérletbe költöztünk, amíg az új lakás készült.

A nagyobbik gyerek nagyon beteg lett, az ünnepeket kórházban töltötte. Nappal én voltam mellette, éjjel ő. A kisebbik eközben a nagyszülőknél: a kórház után hozzá rohantam, éjjel elvégeztem a házimunkát. Végre felépült. Szerveztem a költözködést: banki kölcsön, papírok, ügyvédek.

Aztán újra. Vittem haza a gyerekeket a bölcsiből, ült a konyhában. Ránéztem: jó, akkor menj. (Állítólag továbbra sem volt más nő.) Másnap csomagolt (kifejezetten és határozottan erre kértem, ugye érthető, miért?). Pár hétig nyűglődtünk, miként is legyen. Némi búcsú-szex (muszáj :D). Még jobban lecsúsztam, tovább fogytam, pedig már nem kellett volna... Aljas voltam vele, nem akartam beleegyezni, hogy közösen gyakoroljuk a szülői jogokat. Fájt, hogy szemlátomást nem rázza meg az egész. Bántani akartam. Még idegösszeomlást sem kaphattam, ott a két gyerek, a lakás, a munka.

Végleg vége lett, számos év együttlét (melynek nagyobb része házasság) után. Igaz a mondás: le kell érni a szaros gödör aljára, hogy legyen honnan elrugaszkodni. Most már jó, elengedtem. Persze vannak gondok (hisz egyedül a két poronttyal nem könnyű), de mindig vannak mellettem emberek, csodálatos módon bukkannak fel segítő kezek. Hálás vagyok a Sorsnak.

És akkor a szakítós mondat, mely a legelső alkalommal hangozott el: nem érzi, hogy Ő hibázott volna bármiben, engedjem el, jobb barátom lesz, mint férjem. (Majdnem lefordultam a székről, sírva röhögtem…. Persze nem értette :D)