Borzasztó fáradt vagyok :)

És közben hallod a mantrát, hogy légy erős, mert már csak te vagy anyádnak, a lányaidnak.... unom :) Közben unikális munkám van a melóhelyen, olyat kell csinálni, amit eddig még nem kellett, brennyú, építsd fel nullából. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem, az ilyen motivál a legjobban, bár pöppet frusztrál, hogy év végére kész rendszert kéne plakátoljak. Nyilván nem fog menni, nyilván nem rajtam múlik, elvileg mindenki tudja, gyakorlatilag meg .....

Árulom a lakást is, mert meg leszek mentve, ugye :D Szervezem a költözést (összebútorozok anyámmal egy kétgenerációs lakba; féltem őt is, ki tudja, meddig tud és akar harcolni a rákkal - nincsenek jó érzéseim ezzel kapcsolatban), az átépítést, és irgalmatlan sokat teszek azért, hogy ne üssön meg a guta közben (magamban és hangosan mondok cifrákat, amiket egy úrinő sose mondana)

Viszont a sok basz közben - hosszú idő után - nagy jóság ért el engem: születtek olyan fotók, amikre azt mondhatom, hogy nicsak, az ott Zsit, és nini, nőnek látszik :). A legizgalmasabb az volt benne, hogy miből mi lett. Nem tudom, mi történt, mi változott, mitől lett más, de valaki kikacsintott onnan belülről, akiről tudom, hogy ott van, csak sosem tudom, mennyi látszik belőle.

Olyan hagymarétegeket növesztettem, hogy sírnivaló. A vicc az, hogy tudom, hogy védekezek, hogy félek mindentől, hogy nekem fáj sokszor az egész világ. Tudom, hogy pőrére kéne vetkezni és ragyogni kéne. Csak nem tudom, hogyan csináljam. Néha tudattalanul sikerül azért :)

És most, hogy írom ezt, most villant be, hogy miért is lettek a végére jó képek: figyeltek rám. És a második óra végére el is hittem, hogy figyelnek rám. Nem a szerepeimre, nem a munkámra, nem a hibáimra, hanem RÁM figyeltek.

Lécci, emberek, tegyetek így mindenkivel, megérdemlik. Én is!

P.s.: igen, az ott fent, az én vagyok - az avarnak igenjó illata van! :)