És mert megígértem minority-nek, megírom, de inkább ide, mert szerintem nagyon érdekes.
Nem friss álom, már jó régóta forgatom magamban, és olyan plasztikus volt, hogy mai napig emlékszem minden pillanatára. Erősen zsé-kategóriás (na, nem ÚGY) akciófilm-jellegű, ami azért vicces, mert szinte sohasem álmodom ilyet (vagy nem emlékszem, ami ugyanaz :D).
......
arra ébredtem, valami nagyon puha alvásból, hogy zaj van. És nem csak úgy rám szakadt, hanem finoman bekúszott a küszöb alatt, és arra törekedett, hogy halálra rémüljek. Nem megijeszteni akart, hanem a rettegést elültetni bennem. Ezt annyira jól és óvatosan csinálta, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy teljes harci díszben (valamiért volt nálam egy katana és egy wakizashi - teljesen értelmetlennek tűntek, minek is kell ilyesmi az üvöltözéshez) rohanok az utcán és üvöltök. Mindannyian üvöltünk és egyre többen leszünk. Teljesen céltalanul rohangáltak az emberek az utcán, mindenki kiabált, miközben látszólag minden teljesen normálisan nézett ki. Semmi nem indokolta ezt a hangzavart.
Aztán egy pillanat alatt felrobbant a város (nem is váratlanul, hanem inkább teljesen odaillően - valahogy tudta mindenki, hogy ez lesz, miközben erre az ég egy adta világon semmi nem utalt). De nem úgy, mintha bomba tette volna. Inkább mintha óriási gázrózsákat gyújtottak volna be. Égig érő lángok, iszonyatos sivító hanggal és jeges sárgával lobogtak. Rohantunk lefelé (nem tudom honnan), a város másik része rohant volna felfelé. Én meg vártam a meleg vöröset, a kormozó feketét, az égett fa, az olvadó műanyag szagát, de nem jött. Csak sikított a sárga. Aztán egyre erősebb mormolás. Tisztán érezhetően NEM a lángokból jött. Céltalanul rohantam tovább. Az emberek megvadultak. A kezükbe akadó bármikkel ütötték és gyilkolták a másikakat, ki tudja miért. Engem viszont senki nem bántott, hagytak futni. Biztos azért, mert nagyon fenyegetően lóbáltam a kardjaimat (valószínűleg teljesen béna módon - de ez a legveszélyesebb). Valahogy lefelé vitt az utam, ami el is tűnt, mert jött az ár. Az addig bokáig érő vizű patakból egy sáros és vízszerűen híg lötty lett, ami tengernyi erővel támadt és nem is tudom, hogyan, de nagyobb lett, mint a Duna az összes áradásával együtt. Jött felém alulról. Fentről meg egyre közelebbről sikított a sárga.
Azt hittem, meghalok, de belül meg tudtam, hogy nem, kizárt, én nem így végzem. Felszaladtam egy magaslatra - bár azt is tudtam, hogy teljesen feleslegesen. És akkor a kanyarban megláttam, miért. Akkora piszkos hullám érkezett fogvacogtató hideggel, hogy láttam, itt már semmi esélyem. Vagy most ugrom, vagy szarrá fog lapítani egy emeletes ház falán ez az izé. Víznek nem nevezném. Annál is inkább ugrani kellett, mert a sárga már a hajamat pörkölte.
Hát ugrottam és nagyon-nagyon nyúlós és hideg lett.
És akkor jöttek. Nem tudom kik. Mintha az égből jöttek volna, szárnyaik voltak, de nem angyaloknak tűntek, hanem embereknek és tisztán látszott, hogy valamiféle gép-szárnyaik voltak. Az egyiket még ismertem is, olyan huszonéves korom óta nem láttam. Nem értettem, hogy került ide, és mi lett belőle. A hatalmas zajon keresztül is érezhető volt, ahogy zizegtek a szárnyak. Kikaptak a vízből .........
És felébredtem.
