Van abban valami nagyon intim és és bájos dolog, amikor az ember a munkából és a gyermekgyűjtésből hazaérkezik, leszórhatja a dolgait és csendben elnyúlik, hogy fejben is megérkezzen.

Persze a szakadó eső csak emeli a hangulatot, a gyerekeken meg még mindig nem nőtt mute gomb.

Ámde a szükség nagy úr.

Mindazon 0,000025 mikrosecundumban, amit a wc-re vonulással és a leüléssel eltöltöttem, a kettő kiskorú sikeresen összeveszett. Keletkezett egy kiabálós meg egy sírós minirém.

Megoldás1: ordibálok kifelé, hátha meghallják, cserébe szórakoztatom a felettem levő két emeletet a privát műsorral.

Megoldás2: egy gyermek érkezése a legkisebb helyiséghez, ahol immár normál hangerőt nem meghaladó módon lehet kommunikálni.

Megoldás3: 2 gyerek egymás szavába vágva tépi rám az ajtót, mutogatnak, magyaráznak, és persze ezt jellemzően 1 cm-ről.

Nem kérdés, ugye, hogy melyik verzió volt a nyerő?

Hát ha nem velem történik, tutira hangosan röhögök.

P.s: esti mese. Kicsi nézi a könyvet, mutatja, hogy akkor az a zöld pulcsis ő, az angyalka meg a nagytesó. Megemlítem neki, hogy a zöld pulcsis kisfiú típusú. Válasz: nem baj. Erre én: Na de te kisfiú vagy? Erre ő: nem, én kislány vagyok, de azért néha fiú.

Mit lehet erre mondani?