a béka segge alatt. Véletlenül sem fent.

Az egy jó hely, élvezem. Biztonságos, onnan nem lehet nagyot esni. Cserealap az odalent uralkodó ájer. Igazából megvallva, ezt egy idő után nem veszed észre.

Momentán úgy érzem magam, mint egy szélmalom, amin fennakadt Don Quijote, lovastól, Sanchó Panzástól ráadásul az összes ideáikat is hozták. Tehát nem forog. Áll, baszdmeg, mint Katiban a gyerök - mondaná öregapám, ha élne.

Kéremszépen, könyökig tapicskolok egy sehová sem vezető magánéletben, egy szarba nézett melóval na meg egy szarba vett anyasággal.

Ilyenkor az ember (ÉN!) arra gondol, hogy el kéne tűnni. Jelen esetben ez nem lehetséges, ugye. Menni kéne külföldre, és most már nem magam miatt, hanem a kölykök miatt. Aztán jól rájövök, hogy ugyan mi a fészkes rossebb változna meg ettől? Semmi. Ugyanúgy nem tudnám érdemben befolyásolni a dolgaimat. Biztos ilyen kontrollmániás vagyok, de szeretem, ha úgy történnek a dolgok, ahogy elgondolom. Ehhez képest faszán sodródom, mert épp elég némely területen teljesíteni. Oda a rám jellemző spontaneitás, már csak havonta egyszer jut eszembe, hogy mit lenne jó csinálni :)

És nem merek kimondani - desőt, gondolni sem - dolgokat. Úgy nagyjából jelen pillanatban az egész élettől félek.

Mert hiába tudom, hogy milyen fasza vagyok, igenis akarom a külvilág és a környezet pozitív visszacsatolását. Igen, kimondva.

Lefordítva: kurvára érintés és szeretethiányom van.

Aki vigasztalni mer, megrúgom, aki dugás-terápiát javasol, azon keresztülhajtok a Berlingóval (még mindig a téli gumik vannak fenn :S), egyéb vállveregetőkre meg rászabadítom a két nőszerű kiskorút!

Nyah.

Mérlegidőszak van, ennyi :)

UPDATE

Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.
(Bene Gesserit - Félelem elleni litánia)