nélküliség nincs.
A keleti világban, különösen a Közel-keleten minden művész szándékosan "vétett" hibát alkotásaiban, mert hitük szerint az egyedüli tökéletesség Istennél létezik, ergo, amit nem ő alkot, az nem lehet tökéletes. Isten állítólag megbocsátja vétkeinket, bűneinket éppúgy. Sőt, hibáinkkal együtt szeret. Vagy esetleg a hibáinkkal vagyunk tökéletesek? Miért épp az ember az, aki nem tesz így?
Azt is hallottam, hogy a Sors nem akarja, hogy boldogtalanok legyünk. Mégis sok-sok ember érzi nem-teljesnek, sőt, szenvedéssel sújtottnak magát. Szerintem nem abban rejlik a feloldás, hogy elfogadom, amit a Sors hoz, és akkor egyszeriben könnyedén veszem az akadályokat. Az elfogadás egyfajta lépcsőfok ugyan, de ha többen tennénk így (másokkal és magunkkal szemben is elfogadóak lenni) több boldogság juthatna mindőnknek.
Ha szólnak, hogy valami nem jó és jobb híján a másik eszközét használva mutatunk meg valamit, akkor egyszeriben nemhogy hiba lesz belőle, hanem megbocsáthatatlan és visszafordíthatatlan bűn! Még a nagyhatalmú Öregisten sem tesz így, akkor mi, emberek, miért nem vagyunk képesek engesztelődni és hagyni, hogy tengernyi jóság és lehetőség hulljon ki az ablakon a büszkeségünk miatt? Vajon ez tényleg a Sors akarata? Kétlem. Hiszen ha boldogságra teremtettünk, akkor ez is egy lecke, amiből jól levonni a tanulságot kötelező feladat. A Sors nem eleve elrendeltetés, hanem egy soksávos sztráda, amin mehetek úszva, hajózva, Porsche-val, repülővel, vagy akár gyalog. Mind-mind egy célra vezet. És az - szerintem - elég egyszerű: légy boldog és használd a lehetőségeidet mindeközben. Semmiféle túlvilág (sokféle élet van, kicsiny a tapasztalásunk erre), végtelen tudás (bölcsülni csak tapasztalással lehet és józan belátással - nem-öreg tudóról nemigen szólnak krónikák, vagy csak igen-igen kivételes esetben) és bölcsek köve (útközben, morzsánként szedjük össze, azt hiszem) nem áll annak az útnak a végén.
Mondjuk ha egy piranhákkal teli medencét cipelek útközben - hogy megvédjem magam a ki tudja miktől - és jobb hiján a piranhák engem falatoznának, azért nem ér a sztrádát hibáztatni, hisz nem az okozza a szenvedésünket. És ér elfogadni, ha valaki csatlakozik hozzánk, hogy együtt ügyesebben találjuk meg az út végét. Közben - minden bénázásunk és hibáink ellenére - jól is érezhetjük magunkat. Mondom: jól. Ha az egyikünk csak használja a másik lehetőségeit, az kihasználás, ettől ő sem jut gyorsabban boldogsághoz, viszont lassítja mindkettőnket. Néha egyikünk megáll, vagy félre olvassa a GPS-t, vagy nem jól mondja, mit szeretne, de legyünk nyitott szívvel iránta, ha amúgy közösen vállaltuk az utat és bocsássuk meg a vétket. Remélve, hogy a másik is így tesz. Ha nem, akkor elég valószínű, hogy csak a vágyaink tréfáltak meg minket és a másik tulajdonképpen visszafelé akar menni, vagy egy másik sztrádát szeretne, amire az van kiplakátolva, hogy Bölcsek Köve erre .... Persze, útközben még ekkor is kaphatunk segítséget, ha vissza kéne kerülni valahogy a nekünk delegált sztrádára. És dacból nehogy visszautasítsuk, mert kezdhetjük előről (szenvedve).
Én igyekszem. Most mondjuk épp gyalogszerrel :), de ha épp mellettem szeretnél sétálni, mosolyogva karolnék beléd.
